Libi-dó-ré-mi

A nyolcvanas években egy nyári táborban a lovardában feszt Dolly Roll szólt. Amikor megkérdeztem a lovászokat, mi viszi rá őket, hogy a Windszörnyet hallgassák, leegyszerűsödött a szitu: hajnali kelés, 12-16 óra meló után nem azt akarták hallgatni egy blues zenésztől, mennyire reménytelen az élet, hanem, hogy valahol kék a tenger.

A Kölcsönlakás kicsit ilyen filmben. Ha elgondolkodtató, mélyenszántó remekművet keresel a moziban, messzire kerüld – de ha csak kiűznéd a fejedből a hétköznapokat, amíg kellemesen röhögsz pár csetlő-botló idiótán a vásznon… nos akkor vedd meg a kukoricát, és hajrá Valentin napi mozizás. A téma garantáltan ismerős lesz mindenkinek, hiszen vagy megcsaltként vagy félrelépőként voltunk már hasonló helyzetben.

Klasszikus francia bohózatokat idéz Dobó Kata első rendezése. Mindenki egy kellemes kalandra vágyik, aki nem, arról pedig a párja hiszi, hogy mégis. Nem is lenne gond, ha nem ugyanazt a lakást szemelnék ki a félrelépni vágyók. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a főszereplők csőd szélén álló mesekönyv-kiadóját csak a sztár írónő mentheti meg, aki pechjükre pont akkor érkezik a lakásba, amikor ott már rekord számú félrelépő kerülgeti egymást. A roppant erkölcsös írónőt le kell szerződtetni, ezért szépen lassan mindenki másnak adja ki magát.

A prosti, a dizájner, a jóga oktató, a kutyabolond, a gyerekfóbiás, és a többiek gondoskodnak arról, hogy teljes legyen a káosz.

A film alapja a Miniszter félrelép írója Ray Cooney és John Chapman komédiája, ami három éve sikeresen fut a Játékszínben. Az 1969-en írt színdarabot az Üvegtigris írója Búss Gábor Olivér ültette át napjaink Magyarországába.

Még nincs hozzászólás

Szólj hozzá