Porból porrá Salamon Andrással

Véletlenek. Egy asztalnál ülök a rendező-dobossal, akinek a zenéje fiatal koromban az általunk alapított Tapolcai Köztársaság himnusza volt. Még népi táncunk is volt rá. Busztáblákkal kardozva roptuk az albérletünk nappalijában, míg ki nem rúgtak onnan. Azután negyed évszázaddal később egy környezetvédelmi reklám forgatásán találkoztam Salamon Andrással.

Környezetvédelmi reklámfilm rendezés pár perccel a szakadó eső előtt.
Környezetvédelmi reklámfilm rendezés pár perccel a szakadó eső előtt.

Hogy lett valakiből filmrendező a hatvanas években?

Teljesen véletlen volt. Egy házban laktam valakivel, akinek egy ismerőse pont egy ilyen vörös, szeplős, szemüveges gyereket keresett. Ez a rendező Sándor Pál volt, aki akkor készült a diplomafilmjére. Kiválasztottak és megpecsételődött a sorsom. Operatőr akartam lenni, beleszerettem a gépekbe és a fényekbe. A magyar film aranykora volt 1965-67 körül.

És a zene?

Kamaszkoromban, mint annyi mindenkinek, bejött egy másik vonzalom, a rock zene vagy a jazz. Azon belül meg a dob. Nem tudom miért. Valamiért nagyon érdekelt. Elég hamar diákzenekarban kezdtem játszani – ez teljesen jelentéktelen volt természetesen, de 18 éves korom körül elszegődtem magántanítványként az akkori magyar jazz élet meghatározó alakjához, akit Kovács Gyulának hívtak.

Amikor a dobos rendező kukásoknak öltözött dobosokat instruál.
Amikor a dobos rendező kukásoknak öltözött dobosokat instruál.

Könnyen megfért a két szerelem egymással?

Dolgoztam segédoperatőrként, rendezőasszisztensként, de amikor beiratkoztam a Színművészeti Főiskolára, megnehezült az életem, mert ez a két terület eléggé keresztezte egymást. Akkoriban még nem volt ennyire magától értetődő, hogy valaki jár egy előkelő és tulajdonképpen az ország egyetlen filmes főiskolájára, és közben egy másik aktivitása is van. És ez nem volt más, mint az akkoriban induló hazai underground zene, ami engem tök véletlenül magához rántott.

Az URH együttes 1980-ban adta az első koncertjét, és annak eléggé nagy visszhangja lett. Kaptam is bizonyos intő szavakat, figyelmeztetést, hogy jó lenne, ha eldönteném, mit is szeretnék. Ezt ma nagyon fura felfogni. Akkoriban egy ifjú filmestől mindenki azt várta el, hogy ideje és figyelme 100%-ában csak a filmes ügy mellé álljon. És nálam ez pont nem így volt. 20 éves koromban engem nagyon szórakoztatott, hogy dobolok az URH-ban, később pedig, miután nagyon rövid időn belül beszüntette a tevékenységét, az Európa Kiadóban.

Salamon András Szabó Gábor operatőrrel
“jó lenne, ha eldönteném, mit is szeretnék”

Amire mi a miskolci albérletben őrjöngtünk a 90-es években.

Akkor már én nem játszottam. Egyszer csak úgy gondoltam, hogy abbahagyom a zenélést. És itt következett egy hosszú szünet, amikor én csak a filmmel foglalkoztam. Eltávolodtam a dobos múlttól. De a lelkem mélyén, az idegrendszeremben a ritmus ott maradt. Teltek az évek, évtizedek, és a 35. évforduló környékén valaki azt mondta, hogy miért nem áll össze az egykori zenekar. Felhívtam a társaimat és kiderült, hogy nem mindenki akarja, de néhányan nagyon. Ebből lett egy érdekes formáció, pár őstaggal, és néhány színész barátunkkal. Szóval ezzel a brigáddal – különböző zenekarok énekesei, zenészei és színész barátok – léptünk fel a műsorban, ami nagy siker lett. De még épp egy kávéházban voltunk másnap hajnalban, amikor jött a hír, hogy David Bowie meghalt.

Gondolom alaposan beárnyékolta az előző napi eufóriát.

Mivel a mi életünket, zenész gondolkodásunkat, ízlésünket nagyon meghatározta a Bowie az indulás időszakában, ezért az jutott eszembe, hogy csináljunk erre egy koncertet. Ashes to ashes – porból lettél, porrá lettél, ami egy nagyon híres Bowie szám, és volt a koncertnek egy alcíme: Hommage a Dawid Bowie, tehát egy főhajtást szerettünk volna. Akkor éppen felébredt bennem a dobolhatnék, de ahogy elkezdtem a különböző zseniális zenészeket felkérni, egyszer csak szembe néztem azzal, hogy én biztosan nem fogok beülni közéjük. Főleg, hogy felkértem Kaszás Pétert, aki Al di Meola zenekarában dobol.

És végül tényleg nem ültél be?

A próbákon igen. Még az elején úgy volt, hogy egy számra beszállok, de a Kaszás Peti olyan színvonalat képvisel, hidd el, értek annyira a doboláshoz, hogy meg tudjam ítélni: nem pici a különbség köztünk, hanem hatalmas. Óriási öröm volt, hogy egy európai színvonalú zenekart sikerült összerakni. Jöttek megint a színész barátok, és megtörtént először áprilisban ez a Bowie koncert.

És ha már nem volt dobverő a kezedben, gondoltad, kamerát fognál?

Eszembe jutott, hogy ebből miért nem készítünk egy filmet, úgyhogy a Metropolitan egyetemen a mesterszakos diákjaimat megkértem – pont volt egy olyan osztály, amiben vagy 36-an voltak, operatőr, rendező, producer, író, vágó, stb. Összefogtunk, hogy erről az eseménysorozatról – mert tudtam, hogy nem csak egy koncert lesz – készüljön egy érdekes műfajú film. Zenés portrék egybefűzve, koncertrészletekkel, ami akár összeállhat egy egész estés filmmé is.

Mi fűzi össze a filmet?

A szereplők viszonya Bowie-hoz, a zenéhez és persze még ezernyi más. Főleg az énekesek beszélnek benne. És itt egy nagyon erős énekes csapat gyűlt össze: Jónás Vera, Német Juci, Varga Zsuzsi, Müller Péter Sziámi, Gyabronka József, Ónodi Eszter, Hámori Gabriella, Für Anikó, Kamarás Iván, Turóczi Szabolcs, Jordán Tamás, Gerendás Péter, Bocskor Bíborka, Szalontay Tünde. A színészeket egy dolog köti össze – mindannyian a GTC (Go to Casting) iskola tanárai is. Ez az első és máig egyetlen magyar filmszínész mesterséget oktató intézmény.

Premier?

Az van, hogy játszottunk a Miskolci Opera fesztiválon, a Szigeten, még szerveződik késő őszre egy Bowie koncert, amin még forgatunk. Úgyhogy szerintem karácsony környékén jön ki a film.

Mozi vagy tévé?

Lássuk meg, hogy milyen lesz. Zeneileg például mennyire vállalható, mert iskolai körülmények között készült, tulajdonképpen egy vizsgafilm.

Még nincs hozzászólás

Szólj hozzá